Szükséges és helyes, hogy egy jogállamban a sztrájk feltételeit és lebonyolításának körülményeit törvény írja elő.
Természetesen vannak olyan szolgáltatások, amelyek a társadalom jól felfogott érdekében egyetlen percre sem szünetelhetnek, és bármelyik munkáltató joggal várhatja el, hogy az érdekérvényesítés olyan keretek közt folyjon, hogy az ne lehetetlenítse el alapjaiban és beláthatatlan időre a szóban forgó cég vagy partnercégei működését.
Magyarországon a probléma ezzel épp ellentétes: a munkavállalók sokkal kiszolgáltatottabbak a munkaadóiknak, és a törvények sokkal engedékenyebbek a munkáltatókkal, mint Nyugat-Európában, s mindezek tetejébe harmatgyenge a szakszervezeti mozgalom.
Itthon a kedvezőtlen történelmi körülmények a közösségi érdekérvényesítés legalapvetőbb rutinjait sem engedték kifejlődni: a magyar ember kizárólag a közvetlen hozzátartozói iránt tud szolidaritást érezni és tanúsítani. A Kádár-rendszerrel kötött alku nyomán az állami kézből táplált magyarság nem tapasztalta meg, hogy a maga erejéből bármit is elérhet – a kollektív szerveződésnek mindössze két szintjét ismeri: a családot, melyet a vér, és az államot, melyet a fegyveres erő tart fenn és érvényesít.
Ami e két sík közt embert emberrel összefűzhet, Magyarországon mind hiányzik – s ebből következően a családnak és az államnak mindent szabad: bármire tegye rá a kezét, az jogosan az övé.
Ez a csontvelejéig korrupt jobbágypopuláció sajátja: a „kaparj, kurta, neked is jut” törvénye, mely minisztert és közmunkást egyaránt kötelez, s melynek nyomán Magyarországon nem is létezik a szó klasszikus értelmében vett társadalom – ami van, az felülnézetből zsellértömeg, alulnézetből törzsszövetség, oldalnézetből atomizált munkavállalók és fogyasztók öntudatlan sokasága.
Az a tény, hogy Magyarországon ennyire gyalázatosak a bérek, ennyire hitványak a munkakörülmények, és ennyire erőtlen a munkavállalói érdekképviselet, nyilvánvalóan a szakszervezeti mozgalom hiányának a következménye – egy olyan országban, ahol gyenge, romlott és bármire alkalmatlan figurák évtizedeken át következmények nélkül szabotálhatják el a jogérvényesítést, a munkavállalók teljes kiszolgáltatottsága az élet legtermészetesebb rendjének tűnik.
E téren nem kevésbé hibásak a politikai osztály jobboldali és balliberális uraságai, akik soha nem voltak érdekeltek az erős és hatékony szakszervezetiségben, hisz az épp ellentétes lett volna a regionális oligarchák és a multinacionális részvénytársaságok érdekeivel – ők pedig mindig is ezeket képviselték az itt élők helyett.
A Kárpát-medencei junta legfrissebb gyalázata, hogy a hazai pedagógustársadalom – melynek tagjai gyalázatos bérekért oktatják és nevelik a jövő nemzedékeit – nem tud jogszerűen megrendezni egy kétórás figyelmeztető sztrájkot, mert hiába vár a másodfokú bíróság engedélyére. Nos, ha a kormány ilyen tisztességtelen eszközökkel játszik, a pedagógusoknak két óra helyett két napra kellene felfüggeszteniük a munkát – ha megérkezik az engedély, ha nem.
Küldjön a hatalom sztrájktörőket, ha tud!
Ha Franciaországban szembesülnének a szakszervezetek azzal, ahogy a nép által felhatalmazott tisztviselők Magyarországon a közalkalmazottakkal bánnak, már az ország valamennyi üzeme sztrájkba lépett volna – mert a munkavállalók minden ilyen esetben szolidárisak a más ágazatokban dolgozókkal, és mert kölcsönös bajtársiasság fűzi össze a teljes társadalmat.
Magyarországon az elmúlt három évtizedben sokkal kevesebb sztrájk volt, mint Franciaországban az elmúlt három évben – pedig a magyar munkavállalóknak összehasonlíthatatlanul több okuk lett volna kiállni Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor neoliberális kormányaival szemben, melyek a nagytőkét uralmuk huszonkét éve alatt az itt dolgozók utolsó izzadságcseppjéig kiszolgálták.
Legfőbb ideje lenne létrehozni végre egy olyan szakszervezeti mozgalmat, amely kilép a fennálló jogi keretek közül, amely kilép az elmúlt harminc év rossz alkui mögül, és amely képes akár a részvénytársaságok kapzsi menedzsmentjeire, akár a magyar állam épp önkényeskedő minisztereire borítani az asztalt.
Legfőbb ideje lenne létrehozni egy olyan szakszervezeti mozgalmat, amelyik megtöri a mohó és lelketlen nagytőkét, és amelyik megtöri a cinikus és hazug politikai osztályt.
Szakszervezeti mozgalom nélkül nincs jóléti piacgazdaság, csak vadkapitalizmus, jóléti piacgazdaság nélkül nincs polgárosodás, csak bérrabszolgaság, polgárosodás nélkül nincs európai, csak közép-ázsiai élet.
Ez a huszadik század egyik legfőbb tanulsága – legalább a pedagógusoknak érteniük kellene.
Puzsér Róbert
újságíró, szerkesztő, kritikus
2022.01.30.
KAPCSOLÓDÓ HÍREK
A bagi kő minősége mióta politika?
Szervilis Jánosunk az ATV kamerái előtt újra felmondta a Lázári tervet
MÁV Zrt. Kollektív Szerződésének módosítása és Együttműködési megállapodás – 2024. augusztus 29. naptól hatályos