Szükséges és helyes, hogy egy jogállamban a sztrájk feltételeit és lebonyolításának körülményeit törvény írja elő.
Természetesen vannak olyan szolgáltatások, amelyek a társadalom jól felfogott érdekében egyetlen percre sem szünetelhetnek, és bármelyik munkáltató joggal várhatja el, hogy az érdekérvényesítés olyan keretek közt folyjon, hogy az ne lehetetlenítse el alapjaiban és beláthatatlan időre a szóban forgó cég vagy partnercégei működését.
Magyarországon a probléma ezzel épp ellentétes: a munkavállalók sokkal kiszolgáltatottabbak a munkaadóiknak, és a törvények sokkal engedékenyebbek a munkáltatókkal, mint Nyugat-Európában, s mindezek tetejébe harmatgyenge a szakszervezeti mozgalom.
Itthon a kedvezőtlen történelmi körülmények a közösségi érdekérvényesítés legalapvetőbb rutinjait sem engedték kifejlődni: a magyar ember kizárólag a közvetlen hozzátartozói iránt tud szolidaritást érezni és tanúsítani. A Kádár-rendszerrel kötött alku nyomán az állami kézből táplált magyarság nem tapasztalta meg, hogy a maga erejéből bármit is elérhet – a kollektív szerveződésnek mindössze két szintjét ismeri: a családot, melyet a vér, és az államot, melyet a fegyveres erő tart fenn és érvényesít.
Ami e két sík közt embert emberrel összefűzhet, Magyarországon mind hiányzik – s ebből következően a családnak és az államnak mindent szabad: bármire tegye rá a kezét, az jogosan az övé.
Ez a csontvelejéig korrupt jobbágypopuláció sajátja: a „kaparj, kurta, neked is jut” törvénye, mely minisztert és közmunkást egyaránt kötelez, s melynek nyomán Magyarországon nem is létezik a szó klasszikus értelmében vett társadalom – ami van, az felülnézetből zsellértömeg, alulnézetből törzsszövetség, oldalnézetből atomizált munkavállalók és fogyasztók öntudatlan sokasága.
Az a tény, hogy Magyarországon ennyire gyalázatosak a bérek, ennyire hitványak a munkakörülmények, és ennyire erőtlen a munkavállalói érdekképviselet, nyilvánvalóan a szakszervezeti mozgalom hiányának a következménye – egy olyan országban, ahol gyenge, romlott és bármire alkalmatlan figurák évtizedeken át következmények nélkül szabotálhatják el a jogérvényesítést, a munkavállalók teljes kiszolgáltatottsága az élet legtermészetesebb rendjének tűnik.
E téren nem kevésbé hibásak a politikai osztály jobboldali és balliberális uraságai, akik soha nem voltak érdekeltek az erős és hatékony szakszervezetiségben, hisz az épp ellentétes lett volna a regionális oligarchák és a multinacionális részvénytársaságok érdekeivel – ők pedig mindig is ezeket képviselték az itt élők helyett.
A Kárpát-medencei junta legfrissebb gyalázata, hogy a hazai pedagógustársadalom – melynek tagjai gyalázatos bérekért oktatják és nevelik a jövő nemzedékeit – nem tud jogszerűen megrendezni egy kétórás figyelmeztető sztrájkot, mert hiába vár a másodfokú bíróság engedélyére. Nos, ha a kormány ilyen tisztességtelen eszközökkel játszik, a pedagógusoknak két óra helyett két napra kellene felfüggeszteniük a munkát – ha megérkezik az engedély, ha nem.
Küldjön a hatalom sztrájktörőket, ha tud!
Ha Franciaországban szembesülnének a szakszervezetek azzal, ahogy a nép által felhatalmazott tisztviselők Magyarországon a közalkalmazottakkal bánnak, már az ország valamennyi üzeme sztrájkba lépett volna – mert a munkavállalók minden ilyen esetben szolidárisak a más ágazatokban dolgozókkal, és mert kölcsönös bajtársiasság fűzi össze a teljes társadalmat.
Magyarországon az elmúlt három évtizedben sokkal kevesebb sztrájk volt, mint Franciaországban az elmúlt három évben – pedig a magyar munkavállalóknak összehasonlíthatatlanul több okuk lett volna kiállni Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor neoliberális kormányaival szemben, melyek a nagytőkét uralmuk huszonkét éve alatt az itt dolgozók utolsó izzadságcseppjéig kiszolgálták.
Legfőbb ideje lenne létrehozni végre egy olyan szakszervezeti mozgalmat, amely kilép a fennálló jogi keretek közül, amely kilép az elmúlt harminc év rossz alkui mögül, és amely képes akár a részvénytársaságok kapzsi menedzsmentjeire, akár a magyar állam épp önkényeskedő minisztereire borítani az asztalt.
Legfőbb ideje lenne létrehozni egy olyan szakszervezeti mozgalmat, amelyik megtöri a mohó és lelketlen nagytőkét, és amelyik megtöri a cinikus és hazug politikai osztályt.
Szakszervezeti mozgalom nélkül nincs jóléti piacgazdaság, csak vadkapitalizmus, jóléti piacgazdaság nélkül nincs polgárosodás, csak bérrabszolgaság, polgárosodás nélkül nincs európai, csak közép-ázsiai élet.
Ez a huszadik század egyik legfőbb tanulsága – legalább a pedagógusoknak érteniük kellene.
Puzsér Róbert
újságíró, szerkesztő, kritikus
2022.01.30.
KAPCSOLÓDÓ HÍREK
Négy vers az adventi időszakra Schall Tamás atyától I.
Adventi meglepetés
Az Építési és Közlekedési Miniszternek, Lázár János írt levél