Advent 1. vasárnapja

Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa
útravalója Advent 1. vasárnapján.
Advent van. Borongós, egyre hidegebbre forduló téli napok. Hajnalban teljes a sötétség. És a
sötétség nem jó, bántó. A teremtő Isten sem szerette a sötétet, rögtön szólt is: „Legyen
világosság!” A sötétben korlátozott az emberi cselekvés, csak tapogatózunk, kapkodunk. De
ha egy apró kis fény gyullad, mindjárt más a helyzet.
Szegényes fény az adventi koszorú első gyertyalángja, de már oszlik a sötétség. És ez egy kis
örömet lop az emberi szívbe. „Virrasszatok!” – kéri Jézus a mai evangéliumban. A sötétben
ülő, fekvő ember hamarabb elbóbiskol, ám ha van egy kis fény, már könnyebb virrasztani. A
gazda is ösztönzést kap a virrasztásra, hogy őrizze a rá bízott értéket. Vannak-e őrök a
kapuimnál?  Szememet, füleimet, érzékeimet őrzi-e a kegyelem, hogy ne hatoljon be
testembe-lelkembe semmi olyan, ami romboló, gonosz, tisztátalan? Virraszt-e a kegyelem
fénye az életemben? Vagy már régen elaludt, és csak a sötétséget őrzöm az isteni élet fénye
helyett? „Gyertek, járjunk az Úr világosságában!” – szól nekünk is Izajás próféta buzdítása.

Rengeteg sötétséget hordozott magában a Messiásra várakozó választott nép:
bizonytalanságot, reményvesztett keserűséget, vágyakozó várakozást, félelmet. A ma embere
is hasonló sötétségekkel küzd, sokszor kimondatlanul. Vagy már nem is küzd, mert azt
mondja: minek is? A ma emberének is vannak sötétebb zugok a szívében. Ki fog fényt
bocsátani oda? Tízemeletes paneltömbök, luxusapartmanok, bevásárlóközpontok és egyszerű
magánházak ablakában, falán e napokban fények gyúlnak. Mintha már karácsony volna.
Nemegyszer ott is felejtik a fényeket még nagyböjtben is. És ez így kifejez valamit, csak
éppen nem azt, amit kellene. De vajon eloszlatja ez a színváltó, sokszor ugráló fénysor az
emberlét legbántóbb sötétségét? Legfeljebb csak meggyönyörködtet egy rövid időre, ám
semmi több.
Advent egyébként sem a ragyogás ideje, hanem a visszafogott félhomályé, melyben jobban
megbecsüljük a fényt. Holnaptól sok helyütt rorátemisék kezdődnek. Kincset érő hajnalok…
Aki felkel, először hideget, sötétet, álmosságot talál. Aki le is győzi ezt, az Isten ölelő atyai
karjaiba érkezik. Legalább egyszer-kétszer, vagy akár a héten többször is, le akarom győzni
magam, a lustaságomat. Eljövök a hajnali szentmisékre Istenemhez, hogy megszentelje ezt a
várakozást, és fényt bocsásson szívem legmélyebb rejtekébe. Elhatározom, hogy már a mise
kezdete előtt megérkezem az engem végtelenül szerető Istenhez és népének ünneplő
közösségéhez. Szakítok azzal a hanyagul vett istentisztelettel, ami épp magát Istent nem
tiszteli kellőképpen.
És elhatározom, hogy szakítok a legalantasabb sötétségeimmel, a bűnök rám száradt,
nyomorító terhével is. Csak a tiszta szív látja meg Istent. Sőt, tudatosítom magamban: Isten
engem is küld, hogy hirdessem országának örömhírét. Lelkem tiszta ragyogása nélkül hogyan
világítok meg emberi szíveket? Meg akarok hát újulni, szomjazom a tiszta szív örömére.
Bűnbánatot tartok, és szentségi gyónással kezdem az adventet. Mielőtt még rám ülne az
ajándékozás láza, először én ajándékozok, mégpedig megtérésre kész szívet Istennek. És
engedem, hogy ő maga tanítson meg az idei úrjövet idején a kegyelem fényében virrasztó,
igazán Istenre váró lelkületre!

Forrás:https://www.magyarkurir.hu/hirek/utravalo-2025-november-30-advent-1-vasarnapja