76 éve, 1946. február 1-jén kiáltották ki a Második Magyar Köztársaságot.
Ennek emlékére 2005-ben a Magyar Köztársaság kormánya a kulturális miniszter előterjesztésére február 1-jét a köztársaság emléknapjává nyilvánította.
Az 1945-ös demokratikus választásokkal létrejött nemzetgyűlés 1946. január 31-én fogadta el a Magyarország új államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikket. Másnap, február elsején a nemzetgyűlés Tildy Zoltánt választotta meg köztársasági elnöknek, kikiáltották a köztársaságot, és országos ünnepséget szerveztek.
1945 és 1948 között az ország az egyik legfelemelőbb, legpezsgőbb, legdemokratikusabb korszakát élte át.
Annak ellenére is, hogy a szovjet fegyverek árnyéka mindvégig fenyegetően nehezedett rá. Egy borzalmas világégés után eszmélt magára az ország demokratikus közvéleménye, megkezdődött az újjáépítés és egy új, demokratikus köztársaság kiépítése.
Az 1946. évi I. tc. értelmében 1946. február 1-jén kikiáltották a köztársaságot Magyarországon, a magyar nemzet történetében másodszor. (Az első köztársaság, az ún. népköztársaság kikiáltására 1918. november 16-án került sor.) A köztársaság kikiáltása a megelőző negyedszázados Horthy-korszakkal („király nélküli királyság”) való szakítást volt hivatva kifejezni.
Az államforma népszavazás nélkül, pusztán egy törvénycikkellyel történő megváltoztatása kezdettől sok bírálatot kapott, mert sokan érezték úgy (pl. Mindszenty József hercegprímás), hogy ez megtagadása a megelőző ezer év történetének. Való igaz, hogy a „megtagadás”, az „úri” Magyarországgal való szakítás volt az államforma-váltás lelki motivációja, s e tekintetben a köztársaság kikiáltása egyenlő volt egy radikális baloldali fordulattal.
Szó sem volt nemzeti egységről a köztársaság kérdésében. Egyrészt a széthullott nemzeti konzervatív és keresztényszociális tábor véleményét nemhogy nem kérdezték meg, de nem is vették figyelembe. Ami pedig nem a politikusokat, hanem az ország lakosságát illeti, a társadalom véleményét valójában soha nem kérdezték meg: az államforma kérdésében nem írtak ki népszavazást, ellentétben Olaszországgal, ahol 1946 júniusában referendumot rendeztek a királyság sorsáról.
Emellett tény, hogy a korszakban Magyarországnak nem voltak élő köztársasági hagyományai, a Tildy Zoltán elnök által vezetett köztársaság pedig három év múlva áldozatul esett a sztálinista diktatúrának.
Magyarországon a köztársasági hagyomány, a republikánus politikai kultúra töredezett. Nincs olyan büszke republikánus ethosz, mint amilyennel Franciaországban, Írországban vagy Svájcban találkozunk. A büszkeségnek történelmi hagyományai vannak. A nemzeti egység megteremtése (vagy legalább annak kísérlete), akár erőszakos formában, a francia és ír esetben a köztársasághoz kötődik. Svájcban nem lehetett más opció, mint a köztársaság, ahhoz Svájc túl szegény és kicsi volt ugyanis függetlenségének XIV. századi kivívása után, hogy kívánatos zsákmány legyen, és szerencséjére a környező nagyhatalmak – Habsburgok, franciák, burgundiak, pápa – kölcsönösen sakkban tartották, illetve kilőtték egymást. Általában véve a középkorban a köztársaságok (San Marino, Raguza, Firenze, Velence, Pisa, Genova, Svájc) jellemzője a kis terület, és a nagyhatalmak rivalizálásának, valamint a kereskedelmi rendszerben játszott kiemelkedő közvetítő szerepüknek köszönhették fönnmaradásukat.
Ám a nagy államok kialakulásával a köztársaságok lassan „elfogytak” Európában, San Marino kivételével. 1914-ben négy köztársaságot találhatunk Európában. Az európai köztársaságok száma 1918-ban négy birodalom fölbomlásával nőtt meg ugrásszerűen, igazolva, hogy ez az államforma Európában a kisállamoknak ideális (ellenpéldák: Francia-, Német-, Olasz- és Oroszország).
Albánia, Bulgária, Románia, Jugoszlávia és Olaszország esetében (s második nekifutásra Magyarországon) a második nagy köztársaság-alapító hullám keretében került sor a köztársaságok kikiáltására a II. világháború után. Közülük csak egy ország (Olaszország) került a nyugati szövetségesek fönnhatósága alá, ezért ezzel hasonlítom össze a magyar esetet. Olaszországban maga a nép dönthetett az államformáról, népszavazással, ami jóval demokratikusabb megoldás, mint a pusztán parlamenti döntéshozatal. A múlttal való szakítás érzülete győzött ott is, tekintettel a monarchia kollaborációjára a fasizmussal. Ám mégsem volt ilyen egyszerű a helyzet.
A regionális ellentét átmetszette Olaszországot, ami nagyon érdekesen rezonált a királykérdésre: minél délebbre terült el egy régió, a választók annál inkább hajlottak a monarchia megtartására. Ahogyan Harry Hearder történész írta: „A Savoyai-ház iránt, amely a távoli északnyugati területekről származott, ironikus módon több rokonszenv nyilvánult meg Nápoly, semmint Torino vagy Milánó lakosai részéről.” A megszokás, az apolitikus kultúra és az északiaknak való ellenállás keveredett ebben a magatartásban. Ott kívánták megtartani a monarchiát, ahol a hagyományos pártok iránti elköteleződés csekély volt. A Dél lakosai a monarchiában látták a kevés, életükben stabilitást hordozó értéket, míg a köztársaságból profitáló, Észak-központú nagy pártok iránt bizalmatlanok voltak, éppen úgy, mint hetven évvel korábban.
Ha Magyarországon ilyen népszavazásra sor kerülhetett volna, borítékolható, hogy a legitimisták fő bázisa, a Nyugat- és Északnyugat-Dunántúl lakossága nagyobb arányban szavazott volna a monarchiára történelmi okból, mint a protestáns-kurucos hagyományú Tiszántúlé, és a budai oldalé nagyobb arányban, mint a pesti kerületeké. Míg Magyarországon a nyugat-kelet, Itáliában egy észak-dél törésvonal kapcsolódott össze a monarchia kérdésével.
A legnagyobb különbség azonban az, hogy az amerikai fölszabadítók (akik Itáliában valóban fölszabadítók voltak, idézőjel nélkül) nem számolták föl az Olasz Köztársaságot, mert nem is volt érdekük, míg a szovjet politika csak átmeneti formációnak tekintette a magyarok (románok, bolgárok stb.) köztársaságát. S az átmenet elég hamar – még a szovjet politika várakozásaihoz képest is hamar – bekövetkezett. A köztársaság azelőtt elbukott, mielőtt még köztársasági hagyomány és nevelés átjárhatta volna a magyar (román, bolgár stb.) társadalmat. Olaszországban a köztársaság azonban megszilárdult, és a republikanizmus lassan részévé vált az olasz nemzeti identitásnak.
KAPCSOLÓDÓ HÍREK
A bagi kő minősége mióta politika?
Szervilis Jánosunk az ATV kamerái előtt újra felmondta a Lázári tervet
MÁV Zrt. Kollektív Szerződésének módosítása és Együttműködési megállapodás – 2024. augusztus 29. naptól hatályos